Két keréken a körúti káoszban – Még hogy ideiglenes biciklisáv?

A várost lebénító útfelújítások túlmutatnak önmagukon, mivel egyúttal jelzik azt is, miként gondolkodik a főváros a kerékpárosokról. Az eredmény csúfos bukás.

A Nagykörúton áll a bál, de az egy időben zajló felújítások és karbantartások miatt gyakorlatilag mindenütt bál van – már készülnek az első tanulmányok, amelyek választ adnak arra, hány évvel rövidíti meg a várható életkort eljutni egy ködös vasárnapon az Arany János utcától a Mechwart ligetig. Az már most bizonyosnak látszik, hogy az ilyen túrakísérlet ártalmasabb, mint a láncdohányzás. A városi közlekedés ilyen mértékű leterhelése szükségszerűen rákényszeríti a fővárost, hogy az élhetőség, a problémamegoldás és a kárenyhítés érdekében bedobjon mindent, amit csak a közlekedésről gondol és tudni vél.

És ez nem csak annyit jelent, hogy meg kell oldani a villamosok pótlását, az autós közlekedés ésszerű terelését és az egyes gyalogos-átkelőhelyek megfelelő lezárását (pár napja a gyalogosok a Jászai Mari téren a félig-meddig megoldott helyzetben egyszerűen fellázadtak, és eltakarították a zebralezárást). Azt is jelenti, hogy a városvezetés még akkor is elkezd hangsúlyt fektetni az „alternatív” közlekedési formákra, ha eddig nem tette. És nem egy utópisztikus, hanem egy normális városról beszélünk, amely még csak nem is az állampolgárainak akar kedvezni, hanem felismeri saját érdekeit: a roppant egyszerűen, apró helyfoglalással megoldható bringás közlekedés ösztönzésénél Budapesten momentán nem létezik nyilvánvalóbb módja a forgalmi dugók leapasztásának. Ezt nem felismerni még attól függetlenül is dilettantizmus, hogy ráadásul az épp beköszöntött tavaszi időjárás még evidensebbé és egyszerűbbé teszi ezt az eljárást.

 

Fotó: narancs.hu

Ehhez képest a budapesti helyzet a következő: a Nagykörúton nemhogy nem alakítottak ki ideiglenes (?) kerékpársávot annak ellenére sem, hogy most úgyis tilos az érintett szakaszokon parkolni (ez az egyik legfőbb ellenérv ugyanis az évek óta napirenden lévő „bringautat a Nagykörútra”-mozgalom ellen), de olyannyira nem jutott eszébe senkinek, hogy a biciklik is a közlekedés integráns részét képezik, hogy a konkrétan csak egy vödör sárga festékbe kerülő, a status quót jelképesen legitimáló kerékpárpiktogramot sem fújtak fel az ideiglenes buszsávban.

A Margit híd budai hídfőjénél hónapokkal a jelenlegi felújítások előtt káoszba fulladt a kerékpáros közlekedés: a korábban viszonylag jól kiépített bringautat a parkos részen nemes egyszerűséggel megszüntették, pontosabban minden észérvet és biztonsági szabályt áthágva jelölés nélkül belevezették a gyalogosforgalomba, a Lánchíd felé haladó kerékpárosokat pedig úgy terelik be az autók közé egy ideiglenes, kényelmetlen és veszélyes kerékpársávra, hogy az erre figyelmeztető tábla csak az egyik irányból látható, de onnan is hosszas kutakodás után. A Margit körúton a Széll Kálmán térig úgy alakították ki a forgalmat, hogy nemhogy nincs kerékpársáv vagy akár -nyom, de a permanens dugót sem lehet bringával előzni. Olyan szűk lett az úttest járható része, hogy lehetetlen bármelyik oldalon is elhaladni az autók mellett.

Röviden: a felújítás alatt álló szakaszokon a szó szoros értelmében lehetetlen kerékpárral közlekedni.

Normális városokban a közlekedésért felelős szervek nem győznek eleget gondolkodni azon, hogyan lehetne meggyőzni az embereket, hogy a károsanyag-kibocsátástól mentes, a belvárosi közlekedést szellőssé tevő, népegészségügyileg is előnyös kerékpáros közlekedést válasszák, vagy ha van – és már Budapestnek is van –, fellendítsék a közbringarendszer forgalmát. Az ilyen városok vezetői kis túlzással összetennék a két kezüket a budapestihez hasonló, kaotikus közlekedési szituációért, mondván: ilyen körülmények között már szinte érvek sem kellenek, úgyis minden józan ember bringára ül, és a feladat magától megoldódik. Ehhez csak minimális odafigyelés, gondolkodás vagy alapvető közlekedési ismeretek kellenének.

A budapesti városházán, úgy tűnik, mindez hiánycikk.